Ha meseíró lennék, akkor biztosan írnék egyszer arról is, hogy egyszer egy bölcs öreg remete 47 elmélkedéssel töltött év után rogyadozó léptekkel lejön a hegyről, hogy megtanítsa az emberiséget reménykedni. Kiáll a főterekre, fehér szakállát lengeti a szél, és beszélni kezd. És aztán… Aztán? Ki tudja, ki figyelne rá, és ki fogadná meg szavait? Ki tudja, boldog vége lenne-e a mesének?

Lelkem mélyén azt remélem, hogy én odafigyelnék rá. Mert egyre inkább azt tapasztalom, hogy reménykedni is lehet jól és rosszul. Hasznosan és károsan. Pedig az ember életében alapvető a remény. Annyira alapvető, mint a lélegzés. Talán már kihalt volna az emberiség nélküle. De ahogy nem mindegy, milyen levegő áramlik a tüdőnkbe, az sem mindegy, miben reménykedek, hogy jobb lehet még, és mibe nyugszom bele. Hiszen a remény hajt, hogy ne törődjek bele, még jobb lehet – de van, amibe bele kell törődni, különben csak felőrlődik az ember az értelmetlen harcban.

Miben reménykedjek?

Reménykedjek abban, hogy holnaptól már nem kell azt lesnem a boltokban, mi az akciós, és nem turkálóból öltözik a család?

Reménykedjek, hogy szerdától drasztikusan csökken a benzin ára?

Esetleg abban, hogy lehet olyan politikai berendezkedés, amikor nem a saját érdekek érvényesítése a fő cél?

Reménykedjek abban, hogy az európai kultúra hanyatlása nem lesz olyan fájdalmas és drasztikus, mint azt történész apósom jósolja?

Reménykedjek, hogy anyám egyszer csak más szempontját is figyelembe tudja venni a sajátján kívül?

Reménykedjek, hogy a férjem szerelme tényleg örökké szól, megingathatatlanul az enyém?

Reménykedjek, hogy 59 apám, akit négyszer műtöttek agydaganattal, újra fél perc alatt beköti a cipőfűzőjét (most 10 perc sem elég), és képes lesz az unokáival játszani?

Reménykedjek abban, hogy az enyhén autista fiamat egyszer befogadják az osztálytársai?

Vagy abban, hogy egyszer el tudom fogadni magamat, a múltamat és a jelenemet, ha szorgosan igyekszem?

Ki mondja meg, miben reménykedjek, hogy boldogan éljek? Hogy ne álmokat kergessek, de legyenek álmaim? És hogyan neveljem a gyerekeimet, hogy merjenek remélni, de reálisan lássák az életüket?

Ha meseíró lennék, akkor most a főhős, hirtelen újra az emberek lábát figyelő gyerekké válna, aki virágos tarisznyáját vállára vetve felkerekedne, hogy megtalálja a választ a kérdésre: miben reméljek? És elkoptatná kis piros csizmáját is, hogy ráleljen a bölcsre, aki meg tud felelni a kérdésre. Aztán hazatérne, és mindenkinek elmondaná a nagy titkot, hogy hogyan kell reménykedni. Még a halszagú, harcsabajszú bácsinak is, akivel egyébként szóba sem állna, mert nem szereti a szagát, és mindig megijed, amikor a bajsza mozog beszéd közben. De ezt neki is elmondaná, mert ez fontos. Kikiabálná a játszótéren, felrajzolná a busz ablakára, sőt, repülőgéppel még az égre is felfestené. Vajon odafigyelnének rá?

De rosszabb napjaimon egy varázsceruzával is megelégednék, ami ha megkérem, kihúzza a listámról, hogy miben nem érdemes reménykednem. Ami el kell fogadnom úgy, ahogy van. És akkor tudnám, miért küzdjek utolsó leheletemig, mert érdemes, és tudnék csak erre összpontosítani. Azonban nem veszteném el így az élet sava-borsát? Nem lennék így egy gép, aki csak azt érzi, amit kell, és nem érzi, amit nem szabad? Nem törnék össze, ha tudnám előre, hogy a férjem el fog hagyni vagy a fiam mindig kiközösített lesz?

Talán abban reménykedjek, hogy egyszer, és még idejében, elég bölcs leszek a reménykedéshez?

Ha meseíró lennék, remélhetném-e, hogy valóban igazat írok, mikor úgy fejezem be, boldogan éltek, míg meg nem haltak?